Örökségünk – Népművészetünk ősi titka
khl .j. .ll
A múlt különös dolog. Középen fekszik a valóság és álom között.”
(Szerb Antal)
A múlt valóság volta konkrétan belenyúlik a mi korunkba, a tájba, amelyen járunk. Emlékekben, tárgyakban, hagyományainkban él a laikus számára észrevétlenül. Így hordozzuk elmúlt évszázadok minden emberi teljesítményét tudat alatt. Ezt a tudatalattiságot gondolja Szerb Antal álomnak.
Valószínűleg ezt az álmot nevezi Wass Albert titoknak. A titkokkal szemben pedig az embernek ellenállhatatlan vágya az, hogy rejtelmes voltukat megfejtse.
Ezzel próbálkozik ez a könyv is, elsősorban a látványosság, a képi megjelenítés erejével.
Mi tehát a titok? A titok az emberi lélekben rejlik. Az élővilágban az ember az egyetlen lény, akinek a cselekedeteit nem az ösztönök vezérlik, hanem mindig belső parancsra cselekszik. Ezzel viszont egyben ki is tárulkozik, mert az alkotásaiban, cselekvésében és életmódjában tárgyat ölt a belső parancs, azaz a lelkének a minősége: megnézem munkálkodásod eredményét, és megmondom ki vagy.
Nyugodtan megállapíthatjuk tehát, hogy az alkotó munka eredménye egyben az alkotó lelkének a tükre is.
Másként nincs magyarázat arra, hogy miért törekszik az ember a szépre, rendre a praktikusság és a gazdaságosság rovására. Miért nem sajnál drága alapanyagot és fáradtságot műve megalkotásához, mikor pedig ez a nehezebb. Itt derül fény a titokra: az ember spirituális lény, a már említett belső parancsra és nem a rideg rációra cselekszik.
Ebből egyértelmű, hogy a népművészetben, de a munkakultúrában is, egy nép lelkének a minősége mutatkozik meg. Szépségesen más egy-egy tájegység népviselete, népdalkincse, néptánc-kultúrája. Eltérő szokásokat alakít ki munkájában, vallásának gyakorlásában. A látvány annyira színes, hogy feldolgozásához az általunk belátható idő nem lesz elegendő.
Pedig az idő sürget. A polgárosodás mindent uniformizál. Az öltözködést például nem a lélek diktálta ízlés határozza meg, hanem a textilipar profitorientált gazdaságossági kalkulációja. De ez igaz a népzenére (helyette ontja a közszolgálat a rockot), a néptáncra (visszaszorul a táncházakba), és a népi iparművészet szinte minden ágára (szűk a vásárlók köre). Így vész el egy-egy embercsoport, tájegység, nemzet vagy kontinens több évszázados lelkülete.
A védekezésnek egyetlen területe marad: a létező kincsek felkutatása, megőrzése, közkinccsé tétele. Erre törekszik ez a könyv is, a Hortobágy és a Nagykunság páratlan gazdagságából az álom és valóság határán még létező és működő, a lélekből fakadó népi kultúra és munka bemutatásával. Meggyőződésünk, hogy az ember identitásának végét az jelenti, amikor az emberségéből, igényességéből és szépre való törekvéséből fakadó gazdagság a múzeumokba visszaszorul.
Ez a könyv a megismerés, megszerettetés és megőrzés „aranykapuját” kínálja az olvasónak. Lépjenek be rajta!
A szerzők
Kövessen minket a Facebookon
